Boldog 129-ik születésnapot Mentők!

Ma május 10-én van az Országos Mentőszolgálat születésnapja. Ma 129 éves a szervezett mentés Magyarországon. Látva és olvasva a jókívánságokat, a köszöntéseket, nézve a tévében a parlamenti ünnepséget, valami iszonyatosan jó, bizsergő érzéssel tölt el, hogy életemből két évtizedet eltölthettem a mentésügy szent oltárán.

Hogy hogyan lettem mentő? Nem tudom. Nem készültem rá olyan tudatosan, akkora akarattal, mint például általános iskolai osztálytársam. Míg én a téren fociztam, ő a mentőket nézegette a Markó utcában. Ha otthon volt és meghallotta a semmivel össze nem téveszthető sziréna hangját, rohant a Szent István körúti lakásuk ablakába és szép akkurátusan feljegyezte az éppen elrobogó mentőautó oldalszámát. Igen, akkor még minden kocsi oldalán volt egy szám. Komoly kimutatást vezetett, időpontokkal, illetve haladási iránnyal. Már akkor, gyermekfejjel elhivatott volt. Egyébként, ő még mindig a szolgálat tagja. Hosszú évek óta ő az OMSZ szóvivője.

Szóval, nem készültem rá, hogy mentő legyek. Annak ellenére sem, hogy édesapám több évtizedet lehúzott a szolgálatnál. Aztán, a nyolcvanas évek elején, amikor nyugdíj előtt, a magasabb fizetés miatt inkább elment kórházi fő ápolónak, egyszer csak ott találtam magam a Markó utca 22-24 előtt. Remegő térdekkel és összeszűkült gyomorral mentem fel az emeletre, ahol két, elég szigorú kinézetű és modorú ember kifaggatott töviről-hegyire, hogy mégis miért akarok én mentő lenni. Az egyik egy magas, kissé őszes göndör hajú volt, a másik alacsony volt és szivarozott. Az „öregek” biztosan tudják, kikről van szó. Az első kérdések között szerepelt, hogy van-e valami közöm egy hasonló nevű emberhez, aki nemrég lépett ki a mentőktől. Az igen válasz és a hosszas kérdezz-felelek után közölték, hogy próbaidőre felvesznek, de nagyon fognak figyelni, mert édesapám nevére nem hozhatok szégyent, és elvárják tőlem, hogy idővel minimum azt a szakmai és emberi színvonalat hozzam, amit ő. Figyelembe véve, hogy abban az időben azért nem volt olyan könnyű felvételt nyerni, úgy gondolom, apámnak köszönhetem, hogy nekem sikerült. Amikor később elárultam neki, hogy jelentkeztem és felvettek a mentőkhöz, csak legyintett egyet, és azt mondta: „nem vagy normális”.

Hasonlóan a felvételi procedúrához, szintén remegő térdekkel és összeszűkült gyomorral jelentkeztem az első szekundáló napomon a központi ONE kocsi személyzeténél. Soha nem felejtem el, az első eset egy részeg sérült volt, akit a Mentőkórházba szállítottunk. Akkor és ott eszembe sem jutott, nem is gondoltam volna, hogy néhány év után, állandó ápoló leszek pont azon a központi ONE kocsin, amin tanultam, és majd nálam is szekundálni fognak.

fiatalon))) 002

Biztos vagyok abba, hogy most is vannak nagyon jó szakemberek, de úgy érzem, nekem óriási szerencsém volt. Szerencsém volt, mert úgy hozta a sors, hogy épp akkor, a nyolcvanas évek elején kerültem a szolgálathoz. Kivonulhattam olyan emberekkel, megismerhettem olyan embereket, akik a Magyar mentésügyben legendának számítottak és számítanak ma is. Vagy olyanokkal, akik azóta váltak legendává. Rettenetesen büszke vagyok arra, hogy ismerhettem, ismerhetem őket. Hogy némelyiküktől tanulhattam. Legyen az orvos, ápoló vagy gépkocsivezető. Őrületesen nagy generáció volt az akkor a nyolcvanas-kilencvenes években. A maival össze sem hasonlítható, néha lerobbant, lepattant technikával dolgoztunk, de mégis őrült nagy mentések voltak. Abban az időben volt egy mondás: „ha egy talicskával is kell kivonulni, a rohamkocsi akkor is rohamkocsi”

fiatalon))) 001

Hogy megbántam-e? Soha! Eddigi életemből van egy pár dolog, amit nem bánok. Ezek közül az elsők között áll az a két évtized, amit a mentők családjában eltöltöttem.

Hogy büszke vagyok rá? Igen! Életem végéig büszke leszek rá, hogy mentő voltam.

Hogy valamit másképp csinálnék? Lehet. Talán. Ha nem jöttek volna azok a piszkos anyagiak. Ha a mentő fizetésből meg lehetett volna élni, akkor még ma is ott lennék.

A szívem még mindig hevesebben ver, ha meglátok egy szirénázó mentőautót. Pedig még mindig előfordul, hogy 25-30 évvel ezelőtt átélt tragédiákról, esetekről álmodom.

Minden tiszteletem azoké, akik most is, épp ebben a pillanatban is segítenek a bajbajutottaknak, mentik az életet.

Boldog születésnapot MENTŐK!

“Sokak életéhez van közünk.
Némelyekéhez kevesebb, némelyekéhez nagyon is sok.
De nem fogják tudni a nevünket. Azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkánk rejtett és névtelen…” (Dr. Felkai Tamás mentőorvos)

image045


A bejegyzés kategóriája: OMSZ
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük